A huskyk remalma: Costa Ricai eghajlat
Telefon haza! De jo volt!
Turrialba a bolondok aranya!
Landolásom és érkezésem simának mondható a Costa Ricai fővárosba. A reptér inkább Vác város pályaudvarára emlékeztet mint nemzetközi légikikötőre. A levegő párás, és semmi pura vida érzés. Nincs mitől elájulni. A vámosok, ellenőrök hamar beengednek, a csomagom hamar megjelenik a futószalagon de a lapátom hiánya némi aggodalomra ad okot. Majd kedves női hang a hangszóróból: a méreten felüli vagy nem hagyományos csomagok a „nemtom” melyik ablaknál vehetők át. Mire odaérek, már hever is az ablak előtt a lapátom. Senki nem kérdez semmit, ennyi erővel egy koporsót vagy egy tolószéket is felpakolhatnék a kis toli-kocsimra a kupacból, de nekem csak a lapát miatt fő a fejem. Minden a kezemben és jöhet a végső ellenőrzés. A csomagokat még egyszer átvilágítják és már szabad is vagyok. A kijáratnál a jó öreg latin amerikai virtus fogad, ugranak a nyakamba a taxisofőrök, de ekkor már túl vagyok Bivallyal és Márkóval az első szemkontakton. Karib naptól barnultan, papucsban és trikóban várnak rám és a San Jose – Turrialba távot már egy lokál sofőr kocsijában tesszük meg, a buszjegyhez képest igen borsos áron 60 amerikai dollárért. Azóta is ez volt a legnagyobb összeg, amit egyben kiadtam itt bármiért is. Az utak szégyenletesek a korai, határnyitás utáni Romániát idézik mikor első lapátcsapásainkat tettük a köves-kőrös és a Cserna folyók vidékén. Az emberek a városok hasonlóan koszos hatásúak mint kelet európai szomszédinknál. Szóval hosszas éjszakai kanyargás az összegyűrt tájon, másfél nap repülőzúgása és több-kevesebb idegeskedése a fejemben. Majd érkezés a costa ricai kismagyarországra, a házba, amit Krajcáry úr egérlaknak nevezett korábbi puravidás bejegyzésében a padláson lakó egér urak miatt, kiknek nyomát még csak egyszer volt szerencsém megtapasztalni némi motozás formájában. Nincs mit tagadni a házat rég használták a szagok mint minden régi/új helyen, furcsán idegenek. Bútor nem sok van, szinte semmi, a srácok már szert tettek valamiféle szivacsra és bevackoltak a levegős és világos felső szintre. Az agglegény élet jelei leginkább a saját bejáratú kis „vackokban” tapasztalható a többi helyiségben, ami használatban van lehetőség szerinti rend uralkodik. Nagy közös, étkező – nappali - konyha nevet is adhatnám, a helyiségnek ahol a közös tevékenységek zajlanak, innen üveges ajtó nyílik a börtönudvar szerű hátsókertre, amely tökéletes helyszíne a gyümölcsöket csipkedő madarak fotózásának esetleg a szabadnapok délutáni, függőágyban töltött sziesztájának. Ebből a házból indulnak a srácok (én még nem) munkába a folyóra hajnalban (!) („munkába” „hajnalban” brrrr még leírni is szörnyű) később ennek jelentősége lesz! És ide térnek meg a napnyugtával a folyóról. Ez a ház a színhelye a pihenésünknek és az esetleges bulizásoknak. Melyekből újabban felvett antiszociális beállítottságom miatt rendszeresen kivonom magam. Nem nagyon érdekelnek a füves amerikaiak valamint a munkában felsült kanadai sem akinek román barátnője komoly láncdohányos címet érdemelne.
Felmerülhet a kérdés: Mi a baj Turrialbával? Nos ez a kérdés igencsak régóta mozgat bennem már egy két szabad gyököt, remélem ezen sorokban végre kiírom magamból a nagy világfájdalmat és választ kapok majd a kérdésemre amit még meg sem fogalmaztam meg magamnak. A helyzet az, hogy a város ahol most vagyok 1991-ig egy nyüzsgő hetvenezres helyiség volt, de a fent említett évben egy földrengés tönkretette az ide vezető vasútvonalat a városba érkező egyik fő ütőeret. Újjáépítésre mindmáig nem került sor, az igaz okot nem nagyon tudom csak sejtem, valószínű, hogy nem lett volna kifizetődő újra építeni egy ekkor már gyér forgalmú vasútvonalat. Innen számítható a város hanyatlása is bár nem gondolom, hogy ez lenne az igazi baj Turrialbával. Az látom csak, hogy az általam eddig megjárt outdoor fővárosokhoz képest a különbség „csak”annyi hogy itt nincsenek turisták, nincsenek bizony és ez a tény igencsak íztelenné teszi a környéket. De miért is lennének hisz nincs itt sok látnivaló. A rafting turistákat ide hozzák, szinte futószalagon, aki akar itt valamit még, mondjuk megmászni a vulkánt az felkaptat, akár kocsival is egészen a krátertóig. Esetleg még megnézi a közeli inka romokat (semmi piramis vagy ilyesmi, „csak” kövek) Végül eltántorog a kávéföldekre és ennyi. A hely sok tekintetben visel, hasonló vonásokat a számtalan evezős által az egekig magasztalt Chilei Futaleufu folyóval és környékével. A vizen kívül nincs itt sokminden. Az emberek idejönnek maximum egy napra de az már sok mert általában meg sem fordulnak a városban csak a turistabuszról leözönlenek a folyó menti rafting beszállóhelyekhez és a kiszállónál már várja is őket a busz és viszik tovább a bandát. Lábuk nyoma sem látszik sehol. Amíg a más helyekbe életet lehel a turisták hada, kiket ideig, óráig oda köt az aktivitás melyet választottak, itt csak a lokáloktól hangos az utca de ők a barátságosságuk ellenére is inkább csak a Kiskunderecsei Mari nénik és Pista bácsik nekem, akik valljuk be nem igazán hagynak nyomot a szürkeállományomban. A néhány tétova nap, amit eleddig itt töltöttem arra volt jó, hogy egy kicsit felelevenítsem nem létező spanyoltudásomat, megtapasztaljam, hogy milyen érzés egy pálmafás főtéren az önkormányzat jóvoltából netezni valamint, hogy ha nehezen is, de átálljak a 12/12-es napi időintervallumokra.
Tétova lépések, hogy evezős munkához jussak már ugyan történtek, de még nem nagyon erőltettem meg magam ez ügyben. Amint eljárok ilyen tekintetben rögvest tudni fogtok róla.
Annyit már tudok a többiektől, hogy nagy vonalakban miképp mennek itt a dolgok. Biztos, hogy itt a városban kevés utast fognak a cégek, általában a főváros vagy a népesebb, turisták által sűrűbben látogatott helyek szállodáiban foglalkoztatott emberek hálózzák be a fizető közönséget. Azokat buszra rakják és a jó néhány evezhető szakasz egyikén lepasszírozzák őket. Chilei hazatérése után Kicsi azt mondta nekem, hogy nem gondolta volna, hogy ilyen ipari méreteket ölthet a rafting, nem is hitte volna, hogy az előző téli idényben munkahelyemmé vált Trancura Turismo ilyen szervezetten és ipari körülmények közt képes raftingoltatni. Nos ez itt hatványozottan előjön mert nem ritka a tíz vagy a még több raft is egy túrán. Természetesen a környéken több folyó van, ezeknek több szakasza ezért van, hogy 30-40 túravezető, fotós és biztonsági kajakos indul útnak a guide gyűjtő járat buszával kora reggelente. A helyi túravezetők mindennapi robotnak tekintik ezt a dolgot, ugyanannyira lelkesen vetnék magukat bele a pékség pultja vagy egy cipőjavító kaptafája mögött a munkába. A külhonból ideszakadt rafthajó túravezetők, kajakosok, fotósok persze élvezik a vizet, de egyiknek sem látom a szemén azt a fásult fátylat, amit a helyieknek a mindennapos munkavégzés okoz. Annak ellenére, hogy még egy evezőcsapást sem tettem a vízen valahol ezt érzem itt. Számomra a vadvíz a szabadságot, a nekem kedves emberekkel való időtöltést, a felfedezést és újdonságot jelentette még szlovéniában is. A mindennapi evezés taposómalommá válása elrémiszt. A most még levegőben lógó 3 hetes fotós mandátumom fényében biztos vagyok benne, hogy megyek evezni, de azt, gondolom, hogy nem azért utaztam majd tizenötezer kilométert, hogy belefásuljak abba amit olyannyira szeretek. No majd meglátjuk. Mindenesetre puravida… kisbetűvel, egybeírva, jellegtelenül…
Szep kis flora_1
Szep kis flora_2
M.
