.

Megérkeztünk! Koszosan,fáradtan, de persze boldogan hisz nem máshova érkeztünk, mint Santiago de Chilébe. 30 fok meleg van, papucsban és vádlimutogató gatyában flangálunk. Hét ágra süt a nap és persze senki nem beszél angolul J

Mindenütt pálmák és amerikai autók. Mi meg csak vigyorgunk ki a fejünkből!

De nem úgy van ám az mert nem mentek olyan simán a dolgok mint hittük! Ahogy annak lennie kell az indulás percei egyre hosszabbra nyúltak kb fél órás késében voltunk az uccsó chek in time előtt! A jól megcsúszott, „indulás péntek este a socára” jellegű íze volt az egésznek! Mikor végre beértünk az indulási csarnokba a 2B terminálra szinte már csak minket vártak a chek in pultnál! Fogtuk a csomagokat és feltettük őket a szállítószalag mérlegére fejenként plusz 10kg túlsúlyunk volt! Persze igen nagy rutinnal a 2500.- ft os fóliázás után tettük és tapasztaltuk mindezt! Nem valami vicces a dolog, mert mindez a túlsúly a francos Air france díjszabásában 80.000.- Ft. lett volna / fő. Ezért fogcsikorgatva de leszorítottuk a csomagokat a limit alá és nem kellet elköltenünk egy rakás pénzt a túlsúlyra! Amit kidobáltunk vissza a kocsiba mindent a civil létünk rovására tettünk! Mindez a szelektálás olyan jól sikerült hogy másodszor is visszamentünk a kocsihoz de ezúttal visszapakolni, mert most meg egy csomó mindent vihettünk volna még! Szóval az ide-oda rohangászásból lett egy jó kis 20kg-os pakk minden szükséges dologgal magában, na meg persze egy jó nagy késés. Persze a 2500.- ft-os fóliázás ugrott a kukába, de ha fólia nem is volt a zsákokon, akkor is a biztosítás meg volt kötve a pakkokra és nem jelentett volna gondot ha valami sérülés van!Az utolsó pillananatban elértük a gépet. Persze ilyenkor csörög az ember telefonja is a szívének oly kedves emberekkel a vonal másik végén! Az utolsó hívások a gép fedélzetéről bonyolódtak! Minden ok lapátok és a pakkok a gépben, kézipoggyász a fedélzeten! Go 2 Chile! Repülőút Párizsig semmi különös, kajálás, baromkodás a repülőn! Landing párizsban, a párizsi „Sár Dö Gól” reptér nem egyszerűen nagy rengeteget gyalogoltunk a mozgójárdák és a gyorsvasutak ellenére. Mikor megleltük a kaput ahol a vizsgálatok folytak cuccolunk le, szinte rutinból ürítjük a zsebeket, húzzuk ki az öveket a nadrágunkból és állunk enyhe terpeszbe a motozáshoz. Minden ok, átmennek a táskák, de Vranek kis hátizsákján, amit eddig Bp-Párizs a fedélzeten szállítottunk kézipoggyászként és senkinek okozott gondot, most szemet szúrt a vizsgálóknak hogy karabinerek vannak benne, és ahogy ők vélik azzal mekkorát lehet ütni….Vranek néz a maga 90 kilójával a kis vizsgálóra aki a detektorával együtt alig volt 60kg és csak hidegvérrel ennyit mond: karabinert használni ütéshez? Hmm? Minek, ha itt az öklöm is? Néz a fickó, kínos csend, majd Vranek megadóan bólint, mintha Ő lenne a főnök. A kisember megkönnyebbülni látszik, hogy nem kell meghalnia! De persze nem úgy van az, hogy ok akkor ennyi hanem vissza kell menni majdnem a reptér elejére ott ahol a vámvizsgálatot csinálják és ott le kell adni a nem kívánatos csomagot amit majd becsomagolnak, hivatalosan lezárnak és a pilóta visz magával egy lezárt dobozkában! Már itt tudtunk, hogy visszaszerezni egy komplett tortúra lesz de mindegy lényeg, hogy mehettünk a tengerentúli járathoz. Persze a két gép közötti csatlakozási időt elvitte a karabineres történet uh megint elmebetegek módjára rohanás a beszállókapuhoz! Épp hogy megint feljutunk a gépre. A rohanástól kimelegedve mit az állat, dől rólunk a víz, és mi más történik a gépen, mint iszonyatos fűtés! Hogy szegény tengerentúlra indulók meg ne fázzanak! A fejünk lerobbant a hőségtől zokniban és polóban mászkáltunk a fedélzeten és próbáltuk szuszakolni a csomagjainkat a fejünk felett lévő poggyász tartóba!

Végre indulás! Nem más következett mint 14 óra alvás, kajálás,röhögés,videózás,videojátékozás,a többi utas molesztálása na és persze párnacsata a fedélzeti alvássegítő kiegészítők használatával! Megismerkedtünk a mellettünk ülő 19 éves lánykával, akit Jolandának hívtak és a barátaihoz utazott santiagóba! Az osztrák lányka jókat mosolygott a baromságainkon mi meg magunkon! A leszállás sima volt, a napfelkeltét volt szerencsénk még a fedélzetről 10.000 méter magasságból megélni! Azt gondoltuk, hogy nem lesz már sok gondunk de azért a chilei étel embargó még előttünk volt mindannak fényében hogy a Vranek zsákja kolbászokkal és szalámival volt kibélelve az enyémben pedig egy jókora 2 kg-os füstölt sonka lapult. Nagy szívfájdalmunkra ezek közül csak egy szalámit sikerült megmenekítenünk a Vranek kabátjának zsebében a többi a szakemberek martalékává vált! L A nem is annyira tolakodó taxisok sorfala közt kijutottunk a szabad levegőre és nem nagyon éreztük a „miénk Chile” feelinget! Inkább nagy szomorúságot a kaják társaságának elvesztése miatt! A folyamatos telefonálgatás ellenére nem tudtuk elérni a Santiagói kapcsolatunkat a mobiltelefonok valamiért nem működtek, maradt a normál telefonfülkés megoldás de az meg folyamatos aprópénz váltogatást igényelt! Nem maradt más mit fogni egy shuttle buszt és bemenni a városba égészen a szépművészeti múzeumhoz ahol Marcella (ejtsd: Márszéla) dolgozik mint archiváló és kategorizáló fotós. A Múzeum épülete nagyon látványos,spanyol gyarmati építészet kirí a körötte látható rengeteg szürke, vagy épp acél és üveg monstrum közül. Nem nagyon tudtunk mit csinálni, mert mindenképp szükségünk volt Marcellára hisz hathatós segítséget tud nyújtani hely és nyelv ismerete miatt. A cuccainkat betettük egy hostelbe ahol végre valaki beszélt angolul és nem kellet a 50 kilós zsákokkal a városban flangálni! Amíg Marcellát próbáltuk elérni, a downt town ban csoszogva felfedeztük Santiagón átfolyó fos folyamot ami olyan bűzös förtelem szagot árasztott, hogy jómagam is csak néhány fotó erejéig bírtam maradni a közelében. Egyszer csak a sokadik telefonos próbálkozásunkra mit ad isten Marcellát elértük és innen már egy kicsit jobbra fordultak a dolgok. Összefutottunk vele a múzeum előtt és már ültünk is a piros, platós toyotában és irányban voltunk Marcella háza felé. Marcelláról tudni kell, hogy van egy sportfotózással foglakozó cége amely a chilei sporteseményekre specializálódott! Marcella 45 éves és nagyon csinos! Nem bukom nagyon az idősebb nőkre de Ő nagyon rendben van. Számomra is érthető szinten beszél angolul és nagyon kedves és rendes velünk. A háza maga a csoda! Nem nagy de rengeteg az üvegfelület egy kicsi de nagyon rendezett kert tartozik hozzá, ami inkább az arborétum nevet érdemelné, ki mint a kert elnevezést. Persze ahogy lennie kell nagyon sok fa van beépítve a házba ami nagyon hangulatossá teszi a lakot! Ebéddel várt minket valamiféle húsos, zöldséges kukoricamálé volt menü. Létező de számomra ismeretlen gyümölcsökből készült ital és a végén görögdinnye amit itt sandia (ejtsd:szándíja) névvel illetnek! Marcella anyukája nagyon beteg és korházban van ezért a nővérével aki Argentínában él a férjével de most ideköltözött hozzá felváltva látogatják, hogy ne legyen egyedül amíg a korházban van! Most is csak itt ülünk a kecóban a Vranekkal és én a blogot írom ő meg váltogat az alvás és az olvasás üzemmódok között! Amikor olvas akkor egy erotikus képregény, könyvben tálalt változatát forgatja. Itt van velünk Marcella fia is a 10 éves Manuoló aki egy nagyon visszafogott és szégyenlős kisrác de már készséggel átengedte nekünk a szobáját ami tele van triatlonos és vadvízi kajakos ereklyékkel. A szobája ajtaján is egy kajakos kép lóg alatta Malnoló felirattal, Marcella kocsijában pedig egy kis kajak lóg a visszapillantó tükrön, ahogy annak lennie kell egy ilyen családban! Ex apunak Raftos cége van Puerto Montban de nem a legjobb a viszony uh csak a kissrác nyomul ott amikor idény van! Nemsokára indul délnek újfent Puerto Mont felé. Igéretet kaptunk, hogy segítenek kocsit szerezni na meg vadvizes kajak ügyben is megmozgatnak néhány követ!

Egyenlőre ennyi, remélhetőleg mihamarább jelentkezem!

Üdv.
M.