.

Sziasztok!

Nagyon sok elmaradást kell pótolnom és a tengernyi kalandok folyása, megakadályoz ebben. Nincs nap, hogy ne történne velünk mindenféle csuda dolog. Ott fejeztem be az írásom, hogy megpróbáljuk ilyen-olyan módon megevezni a környező folyók valamelyikét, na meg egy kis örömködést is be akartunk venni a tripbe. Mindez a csendes óceán partján, esett meg velünk három méteres hullámokban. De, hogy ne rohanjak nagyon előre, kezdeném ott, hogy az előzetes megállapodások ellenére, miszerint egy haver a kölcsönzői ár alatt oda adja nekünk napibérbe a kocsiját és azzal tudunk hatolni, persze nem jött össze. Minden az utolsó pillanatban, ahogy itt lenni szokott Chilében. Tanácstalanul, már majdhogynem megindulva a buszállomás felé, ácsorgunk a Trancura bázisánál mikor is szembe jön velünk egy túravezető társunk. A kötelező Hogy vagy? Jól vagyok! után kérdi, hogy mit állunk itt és miért nem evezünk már valahol, mint ahogy azt a közös ebédek alakalmával hangoztattuk oly sokszor. Felvezettük neki a tényállást, erre ő csak annyit mondott, hogy megoldja a dolgot. Nem telt bele egy óra és máris a bérelt 2.8-as benzines nissan pick upban ültünk, kajakok felkötve cuccok a kocsiban és húztuk a csíkot az óceán felé. Eufórikus hangulat a kocsiban, 35 fok meleg, ablakok lent.
Első célpontunk az óceán partján fekvő Valdívia volt. A sors kegye folytán ide csak két nap múlva jutottunk el, mert egy eldugott kis öbölben az óceán partján hatalmas három méteres hullámokra leltünk J. Rögvest meg is kezdtük áldásos tevékenységünket a hullámokban, nem kis félelemmel a lelkünkben. Teljes menetfelszerelében el kezdünk beevezni a hullámokba. Hármunk közül csak Csaszi evezett komoly tengeren de megvallása szerint, ekkora hullámokat még ő sem látott. Nem volt semmi tapasztalatunk ekkora hullámokkal csak némi nagyvizes folyókon megtett hullámos rapidok emlékei kísértettek bennünk. Amint elkezdtünk evezni befelé vagy jó három, négyszáz méterre a parttól, hatalmas hullámokat törtünk át kis vadvízi kajakjainkkal. Miután megtapasztaltuk, hogy némi élezéssel a kajak oldalra döntésével és egy erősebb húzás egyidejű kombinációival könnyűszerrel áttörhetők a hullámtaréjok, felbátorodtunk. Olyan szinten szabadult fel bennünk az adrenalin, hogy minden egyes hullám megevezése után üvöltöztünk egymásnak, hogy láttad? Meg, hogy ezt nézd! Persze mindenki megélte a saját módján ezeket a dolgokat de mégis azt akartunk, hogy a másik lássa, tapasztalja azt amit mi is. Teljes biztonságban a hajóink alatt több méter vízzel eveztünk hullámról hullámra. A part felé szökő óriási hullámokat vagy áttörtük, nagyobbra várva, vagy pedig a kajakot oldalra vagy a hajó orrát a part felé fordítva, irdatlan sebességgel szörföztünk a hatalmas víziszörnyek hátán a part irányába. A tenger hullámai óriási energiával ragadtak meg minket, elég volt egy rossz irányú letámasztás vagy kisebb szögben megdöntött hajó és máris több köbméter víz zuhant ránk maga alá temetve minket, hogy aztán a sós vizet prüszkölve újra a felszínre kerüljünk és támadjuk a következő vízáradatot. Óriási élmény volt. Jártam már a tengernél több helyen is a világon de az óceán hatalmas és lüktető életereje szinte emberfeletti módon akkumulálja az embert, újra oltja belé azt a szürke hétköznapoktól megfakuló lüktetést, amit mindig éreznünk kellene, de a világ kegyetlen és csak az újra éledő szerelem vagy, a lelkünk mélyén élő vágy megvalósulása ébreszt fel bennünk újra ilyen érzéseket. Minden óvatosságom ellenére a sós víz és az evezős dzsekim együttes megfeszített munkájának köszönhetően, a nyakam olyan szinten kidörzsölődött, hogy úgy néztem ki mint akit vámpírok hada tekintett éléskamrának. Szerencsére a tengeri levegőn nagyon gyorsan gyógyulnak a sebek, úgyhogy ezen a problémán is hamar túllendültem. Szörfözgetésünk végeztével kikászálódtunk a partra és már meg sem lepődve, hogy Csaszi valakivel beszélget megindultunk irányába. Csaszi az elmúlt néhány, Chilében töltött hónap alatt kényszeres ismerkedővé vált. Persze köszönhető mindez, annak hogy nulla spanyol nyelvtudással kellett megállnia a helyét idekint és minden tiszteletem az övé, hogy ezt magas szinten meg is tette. Az egyetlen hátrány ezzel a kényszerességgel kapcsolatban csupán csak annyi, hogy nem tudunk úgy végig menni a Puconi utcákon, hogy a 20 perces út ne telne 2 órába, a mindenkivel való lebratyizás miatt. De ez így jó, így születnek a kapcsolatok, így lesz ingyen szállásunk majd Peruban és persze a Norvég tengeri kajakos ismerősök is jó kis lehetőséget nyújtanak majd arra, hogy bérmentesítve magunkat az északiak, pénztárcát igencsak megviselő életstílusától, olcsón vagy akár ingyen élvezzük vendégszeretetüket Európa északi fertályán. Visszatérve Csaszihoz és újdonsült kontaktjához: kiderült, hogy a lányka vagy nő (kora megállapíthatatlan) látta, hogy kajakszörfözünk és, hogy az milyen jó dolog és, hogy neki is vannak kajakos ismerősei, ezért meghívna bennünket a házába egy kávéra és egy kis süteményre ha már itt vagyunk. J Csak néztünk, hogy ilyen nincs is. Titkon gondoltuk, meg is van már a szállásunk ma estére. Kajakok fel a kamionetára (ez a pick up Chilei neve) egy kis homokban ragadás és partra futó hullámokban rodeózás után megérkeztünk Judith házához, amely a tengerparton állt olyan közel a hullámokhoz, hogy a dagály idején a házhoz vezető néhány alsó lépcsőfokot nyaldosták a hullámok. Fel Judith házába ahol egyébként az idényben a tetemes mennyiségű turistát vonzó kis öböl most teljesen kihalt és édeni volt. Judit négy szobás kis apartman házat üzemeltet, na meg büfét, üdítővel és jégkrémmel. Kapva az alkalmon rögvest kibéreltük a házikót teljes, napi háromszori étkezéssel. A költségeket tekintve ez nem nagyon viselt meg bennünket, mert a három főre, két éjszakával és állandó zabálással csupán 20.000.- forintnak megfelelő pesót fizettünk mindösszesen. Persze jó üzlet volt ez mindenkinek, mert az idény végeztével már nem nagyon van turista, nekünk meg jól jött egy kis tengerparti komfort. Másnap kirándulást terveztünk egy közeli folyó torkolatához na meg az öbölhöz ahol Csaszi fókákat vélt látni. A folyó torkolat említésre sem méltó, ellenben a Csaszi öble fantasztikus látvánnyal fogadott minket. Az oda vezető út egy kiégett erdőn és egy hatalmas hegyháton keresztül vezetett. Persze ilyenkor az ember nem utazhat máshol mint a kamioneta platóján. Ezt meg is tettük nem kis örömünkre hisz a reggeli nap még csak épphogy megsütötte a tengert ezért az alacsony magasság ellenére is a felhőhatár felett autózgattunk. A képek bizonyosságul szolgálnak minderről. Megleltük Csaszi öblét, melybe sajnos a nagy tengeri madarakon kívül nem sok élőlény volt. Az öbölhöz vezető út egy nagyon szúrós és a tehenek által derék magasság összefosott dzsungelen át vezetett, melyet Vranek és jómagam nem vállatunk be hiányos öltözékünk (csak rövidgatya és papucs) miatt. Ellenben Csaszi kimászott hőn áhított öble fölé, egy sziklapárkányra. Meg volt ez is. Fotók alant. Délután egy kis kajak szörfözgetés volt még a lemenő nap fényében valamint a képeslapon giccsesnek ható naplemente fényképezgetésével ütöttem el az időt. Este vacsi majd az óceán mormolására szenderedtünk el.
Az éjt követő reggelen Judith nagymamájának a gyomrunk ellen elkövetett újabb támadása után, ami egyébiránt nagyon kiadós, választékos és finom volt, felkötöttük a kajakokat beraktuk a zsákokat a kocsiba és megindultunk a tengerparti város Valdívia érintésével a San Pedro folyó felé…

Az ott történteket majd következő irományomban olvashatjátok.

Üdv mindenkinek.

Máté.

Légy laza! Pura Vida!